Keresztény Versek

Tulajdonképpen egy Istenhez szóló ima, melyben megvallja a költő, hogy tudja, hogy az emberek közül ő csak  egy, de szeretné ha azért figyelne rá az Úr.

URAM, CSAK EGY VAGYOK…
 
Uram, csak egy vagyok a sok között,
Ki bár rongyos ruhába öltözött,
Vendégeid sorába híva lenni,
Királyi nagy menyegzodre menni,
Szegényen bár, de úgy szeretne!
Mégis talán, ha meglehetne...
 
Rongyos ruhámra félve, hogyha még
Tekintni olykor elfelejtenék,
Azért elottem mégis ott lebeg
Aranytermed, s a szívem úgy remeg!
Aranytermed, s az én ruhám, és
Ajkamra félve jön könyörgés:
 
Nem az elso helyre ülnék, Uram.
A meghívottak mellett boldogan
Húzódnék félre, félre, messzire:
A díszes asztalnak legvégire;
Szívem mélyén azért repesve!
Uram, talán ha meglehetne...
 
Uram, nem kellenének drága ételek:
Nem tennék úgy én, mint az emberek,
Akik jólétre jutnak: erre már
Kívánságuk felhokben egyre jár.
Ily ember morzsát is ehetne!
Uram, talán így meglehetne...
 
Uram, tudom, sok minden útban áll;
Azért szívem mégis remélve vár...
Kegyelmednek sugára végre tán
Dicson csillogva irányulna rám.
Boldoggá engem ez tehetne.
Uram, óh, bárcsak így lehetne...

Értéket közvetít már  az első mondat. A feladat, hogy felfedezzük magunkban az Istent.

Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Dsidát katolikus költőnek ismerjük. Ez a vers hosszú ideig csak kéziratban volt meg, nag szerencse, hogy nem veszett el.

Tekintet nélkül

Be kell látnunk:
Ha kérdeznek, becsületesen
felelni kell.
A harcot becsületesen
fel kell venni,
az úton becsületesen
végig kell menni,
a szerepet becsületesen
el kell játszani,
keményen és tekintet nélkül.

A kapuk mögül ebek vicsorognak,
az ablakokból kiköpdösnek
és röhögnek.
Száz közbiztonsági gócpont
adja ki az elfogatási parancsot.
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,
súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.

És este a tűzhely mellett,
vagy szuronyos zsandárok között
hátrakötött kézzel,
mégis mondogatni kell
a fellebbezhetetlen,
sziklakemény,
erősítő,
vigasztaló
igét:

Krisztusnak és Pilátusnak,
farizeusoknak és vámosoknak,
zsidóknak és rómaiaknak
egyformán szolgálni
nem lehet.

A mindennapok nyomorúságáról szól a vers. Ahogy magunkba süllyedvén észre sem vesszük Krisztus felénk nyújtott kezét.

Krisztus a piacon

Szótlanul , békétlenül , szegényen
meghúzódtam a piac sötét sarkán ,
míg távolabb százszínű köpenyében
zsibongott , nyüzsgött , őrjöngött a Balkán .
Örmények alkudoztak ezüstgombú
cigányokkal; részeg görög hajósok
szemében táncoltak a csupaszcombú
lányok; jó sorsot árultak a jósok.

Könnyű csodától, bortól mámoros nép,
készen mindig, hogy új csodákat szíjon,
pörgött, hevert - mikéntha zöld-piros vég
szőnyegen - az eldobált dinnyehéjon.
Egy kőrakáson ültem undorodva
s nem fordítottam a mocsoknak hátat,
mert egymást átkarolva és zokogva,
mögöttem szelid kupecek okádtak.

A bokorban egy szép fekete ringyó
ölelkezett egy ciprusi üzérrel;
és búcsúzván, a férfi undorító
jelet kulcsolt a lány hátán kezével -
s az hajlékony, vörösre festett ujjal
ellopta tőle pénze maradékát,
s már engem kínált csókkal és mosollyal;
s én úgy utáltam csókját, mint a békát.

S utáltam magam, s gyülöltem az olaszt,
ki könnyű kézzel nyerte el a kockán
a nyolc aranyat, mit egy öreg paraszt
Isten nevében, jó szóra bízott rám.
Zsibbadt lélekkel, szótlan, merev arccal,
részeg danák és pucér sóhajok közt
kuporogtam, mint ki sötét bünt forral -
holló hollók közt, tolvaj tolvajok közt.
 
Egy férfi ült mellém akkor a kőre ,
és enyhe szóval vigasztalni kezdett .
Csuklója véres volt , fakó a bőre ,
mint szentképen vagy útszéli kereszten .
Megismertem ~ de csak tovább is ültem
makacs gőggel , és játszottam az álmost ;
majd szavába vágtam , ingerülten :
Ígérsz , ígérsz ~ hát tégy velem csodát most !

Semmit se szólt , csak két kezét kinyújtva
felállt ~ s mi rajtunk kívül volt , a vásár
felszállt és fejjel lefordult ; s hogy újra
leült , a vásár is régi helyén állt .
Én csúfolódtam : ~ Tíz garast megért
e szép mutatvány , s nem többet . Ilyet
a sátrak között , szemben annyiért
varázsolnak az indus kóklerek.
 
~ De engem nem kápráztat íly varázslat ,
s ha nem telik több tőled , menj el innen !
Itt vagy , velem vagy -- mégis megaláznak ,
és elcsúfítanak s üldöznek engem .
De ha úr vagy , hát tedd , hogy e mocsokban
szálljon szememre mély és tiszta álom
melyből ébredve tudjam bizonyosan ,
hogy győzni fogok egykor a halálon.
 
Felkelt , és sértett , szomorú szemekkel
rámnézett -- s lassan a tömegbe nőtt .
S felsajdult bennem kétségbeesetten :
szemtől - szembe többé nem látom őt .
És makacs , zárt pillámon egy szelíd
könnycsepp kibújt remegve , mint a rácson
fogoly madár ; s harmadnap reggelig
aludtam ott , hanyatt a kőrakáson .

A sötétségben felderül a fény és megvilágítja a helyes utat.

A szeretet himnusza

Testvérem,
Ki az északi sark fényes üveghegyei közt botorkálsz
S kancsal szemekkel meredsz az ég befagyott tavára,
S te másik,
Sötét, elepedt utasa a szörnyűszelű, szikkadt Szaharának,
Ki nyelvet lógatva vágtatsz nyakigláb, görbe tevéden,
S te szintén,
Rézbőrű, morcos, százszor megrugdosott fia Amerikának,
Ki eget fúró sziklák zord ketrecében dühöt üvöltesz,
S te is, ki
Ópiumos, álmos, langyos hazádban tipegsz ingó léptekkel
S álmaidat kegyetlen a lomha, sárga vizekbe fojtod,
S ti, mind, mind,
Testvéreim, milliók, elhullott magvai egyazon kalásznak,
Élők és élni fogók és mind, mind halni fogók: szeressétek
egymást!

Nézzétek:
Fény villan az égen és azt lobogja: szeressétek egymást!
S a föld szíve visszadobog remegve: szeressétek egymást!
Halljátok:
Az óceánok fölzúgnak, így zúgnak: szeressétek egymást!
Hirtelen,
Mint gyors villámok cikáznak el az ezerévek felettünk,
A harmadik párka szapora ollója iramodva csattog -
Testvérek!
Sötét gyűlölet ne sarazza a drága pillanatot,
Míg mocsoktalan ajkunk egymáshoz érhet.
Ha majdan
Elhajított hólabdaként száguld a kihűlt föld
Zimankós napja körül s szerte bolygók dideregnek,
Egy árva
Fénysugara még akkor is tűzhessen a sötétült űrbe
Az egykori, világot csóvázó, szerelmes szeretetnek!